Az elmúlt években színészként feltörekvő Harris Dickinson (A szomorúság háromszöge, Jókislány) első egészestés rendezésével nemcsak azt bizonyítja, hogy képes komoly színészvezetésre és atmoszférateremtésre, hanem azt is, hogy a brit realista filmes iskola félévszázados hagyományához 21. századi hangon tud kapcsolódni. A mihaszna kidolgozatlanságai ellenére egy jövőbeli alkotói életmű ígéretes nyitánya lehet.
Dickinsont a célkeresés és a sodródás örökérvényű motívumai foglalkoztatják bemutatkozó rendezésében, amelyet formai szempontból egyszerre hat át a második világháború utáni dokumentarista irányzatok – különösen az olasz neorealizmus és az angol kitchen sink cinema – kendőzetlensége, valamint a mágikus realizmus kortárs, finom stilizációja. A történet középpontjában Mike (Frank Dillane) áll, aki egyik napról a másikra próbál stabilitást találni London periférikus városnegyedeiben. Útját epizódról epizódra követjük, miközben szemétszedőként vagy egy lepukkant hotel szakácsaként próbál szerencsét, konfliktusokba kerül kollégáival vagy új barátokra tesz szert. A filmet egyfajta sodró lendület jellemzi: különös, szokatlan, barátságos és ellenséges karakterek jönnek-mennek, miközben Mike-ot végig egy zavaros fantomkép is fogva tartja.
A főhős történetén keresztül A mihaszna számos politikai, társadalmi és pszichológiai témára utal, de végül érintetlenül hagyja ezeket.
Mike szerhasználó és alkoholista, Dickinson azonban nem törekszik átfogó portrét adni az addikcióról. Főhőse egyik napról a másikra él, hotelekben vagy a híd alatt húzza meg magát, miközben a film nem válik a szegénység vagy a társadalmi kitettség reprezentációjává. Fontos motívum, hogy Mike valaha örökbefogadott árva volt, aki szociális segítők és viszonylag támogató környezete ellenére sem képes megszabadulni ciklikusan rátörő önsorsrontó viselkedésétől; a film mégis csak nagy jóindulattal nevezhető pszichologizálónak.
A realista filmnyelvi hagyomány – amatőr szereplők, valódi utcafelvételek és a munkásosztálybeli társadalmi miliő – ellenére Dickinson apolitikus és alapvetően tanácstalan filmet rendez a körülötte lévő világról. Bár ezzel korlátozza a film kapcsán kialakítható társadalmi diskurzus lehetőségét, egyértelmű sikert ér el abban, hogy egy olyan abszolút létezést ábrázol, ahol a problémákra adott válaszok sem politikai, sem pedig társadalmi eredetűek.
A romlás oka egzisztenciális: Mike lelkében rejlik, aki valamiféle megmagyarázhatatlan belső űrben zuhan egyre mélyebbre.
Ezzel Dickinson immár egy lépéssel eltávolodik a realizmus hagyományosan társadalmi és politikai magyarázatokra építő logikájától, és inkább az Antonioni és Bergman örökségéből származó jellegzetes emberábrázolásaiból merít. Az érzékletes dokumentarista motívumok és a modernitás elidegenedett individuumának kulturális hagyománya ellenére A mihaszna nem rendelkezik kiforrott művészi látásmóddal.
Akár a csellengő főszereplő, gyakran mintha a film sem tudná eldönteni, merre haladjon tovább, miként tegye elbeszélhetővé a témát. Dickinson érezhetően nem egyetlen filmtervet, hanem évek alatt dédelgetett képek, hangulatok, szereplők és elképzelt szituációk gyűjteményét sűríti bő másfél órás játékidőbe – az elsőfilmesek tipikus gyermekbetegsége –, ami miatt az összkép meglehetősen csapongóvá válik. A film ugyanakkor sikert ér el abban, ahogyan egy zaklatott, bizonytalan, szubjektív élményvilág megteremtésére törekszik. Ebben a tekintetben a rendezés kimondottan magabiztos, az eklektikus elemek pedig jót tesznek a hatás számára: a zaklatottság, a részegség,
a helyről helyre sodródás, a szédülés és a lelki egyensúly törékenysége jól átélhetően jelenik meg A mihasznában.
Ez a siker nem születhetett volna meg Frank Dillane alakítása nélkül. Az angol színész egy olyan belső energiát közvetít ebben a filmben, amitől teljesen láthatatlanná válik, összeolvad Mike fiktív karakterével. De roppant hitelesnek írható le minden egyéb felbukkanó karakter is, akár fontosabb szerepet kap Mike életében, akár csak egy-egy pillanatra, az utcán ütközik bele főhősünkbe. Sok találkozás olyan hangulatot áraszt a filmben, mintha csak kandikamerán keresztül lett volna elkapva, vagy a figurák dokumentumfilmből léptek volna elő.
A londoni miliőben evickélő, kopott, lepukkant, társadalmilag és demográfiai szempontból is színes forgatagban mozgó Mike története egy szuggesztív és ígéretes debütfilmmé áll össze, amelyből egyelőre hiányzik az a tudatosság, ami igazán nagyszabásúvá tehetné, ugyanakkor
friss és eredeti hangot kínál a kortárs európai szerzői film mezsgyéjén.
Az elmúlt években kifejezetten gyakran találkozhattunk azzal, hogy befutott színészek rendezésbe kezdenek; Harris Dickinson azonban relatív pályakezdőként válaszút előtt áll. Ha túlnyomórészt a színészet mellett marad, könnyen eltékozolhatja rendezői kvalitásait, míg ha A mihaszna tapasztalatai nyomán elkezdi mélyíteni alkotói látásmódját, akár a nagyok babérjaira is törhet.
A mihaszna (Urchin), 2025. Írta és rendezte: Harris Dickinson. Szereplők: Amr Waked, Frank Dillane, Murat Erkek. Forgalmazza: magyarhangya
A mihaszna a Magyar Filmadatbázison.
